Sorsok, megkapóan egyszerű emberi sorsok. Akár én is lehetnék. Ennyi az egész. Celeste Ng olyan könnyedén ír olykor rettenetesen küzdelmes, máskor nagyon is egyszerűnek tűnő emberi sorsokról, hogy olvasás közben szinte elhiszem, hogy ez ilyen egyszerű. Én is írhatnék hasonló regényt a szomszéd lányról, a büfés néniről, a kollégáimról. Persze ez koránt sem ilyen könnyű.

Nem ez az első könyv, amit a kínai származású amerikai írónőtől olvasok. Első regénye, az Amit sohase mondtam el azt mutatja meg nagyon finoman, szinte villanásszerűen, milyen nehéz idegenként egy másik országban élni, és a nehézségek hogy vezetnek könnyen tragédiához. Szívszorító történet.

A Kis tüzek mindenütt Ng második regénye, melynek az egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Nincs hatalmas ívű történet, nagy rejtély, váratlan csattanó. Ehelyett átlagos, vagy átlagosnak tűnő embereket ezer szálon összefonódó sorsát ismerhetjük meg, finom, árnyalt stílusban elmesélve.

A regény hangulata kissé nyomasztó, olykor fojtogató, de ha elkezded olvasni, rabul ejt, és egészen az utolsó oldalig nem is enged szabadon. A szívedet még egy kicsit tovább is fogva tartja. Nem könnyű olvasmány, mert annak ellenére, hogy egy kisváros kisembereinek sorsát tárja elénk a könyv, rendkívül érzékeny témákat boncolgat. Anyaság, szeretet, hűség, család. Azon kaptam magam, hogy többször felgyorsult az olvasásom tempója, egyfelől mert szerettem volna mielőbb túljutni egy-egy szívfájdító részen, másfelől az első oldaltól kezdve érdekelt, hogy mi lesz a vége, hogy végződik a szereplők életének az a kis szakasza, amit megmutat Ng. Nem tudom azt mondani, hogy az életük hogy végződik, mert mindvégig az volt az érzésem, hogy ez a történet jóval előbb elkezdődött, mint ahol olvasóként bekapcsolódtam, és az utolsó oldal után is sokáig tart még. Ettől picit betolakodónak, hívatlan vendégnek éreztem magam. Szerettem, hogy folyamatosan érzelmeket váltott ki belőlem a szöveg. A végén pedig olvastam volna még tovább, érdekelt volna, hogy az utolsó oldal után mi történik a szereplőkkel. És nem csak a központi karakterek kerültek közel hozzám, a mellékszereplők sorsa is foglalkoztatott, szívesen olvasnék róluk is többet.

Ne feledd! – mondta Mia. – Néha mindent fel kell perzselni, hogy újra tudjuk kezdeni. A tűz után gazdagabb a föld, új dolgok nőhetnek rajta. Az ember is ilyen. Mindig újrakezdi. Megtalálja a módját.

Mia az igazi anya, aki ugyan meggondolatlan, talán felelőtlen is néha, de a lánya mindennél fontosabb számára. Azt hiszi, jót tesz, de valójában gyökértelenné, magányossá, magához hasonlóvá teszi a lányát.
Mrs. Richardson túlszabályozott, felszínesnek tűnik, de valójában nem az. Eleinte rettentően ellenszenves karakter volt, szinte utáltam, de végül egy olyan részletesen bemutatott, mélyen ábrázolt családanya képe bontakozik ki, aki rengeteg fájdalmat, szenvedést elviselt a gyermekeiért, aki bármit megtenne értük, hogy képtelenség gyűlölni. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy kezdem megérteni a motivációját, kicsit meg is sajnáltam, még ha azonosulni nem is tudtam vele.
A regény talán igazi főszereplője, központi karaktere Pearl, egy talpraesett, bátor kislány, akivel kapcsolatban mindvégig azt éreztem, hogy a jég hátán is megélne.
Nincsenek egyértelműen pozitív és negatív szereplők, minden karakter igazán emberi, a maga jó és rossz tulajdonságaival, helytelen döntéseivel, megkérdőjelezhető tetteivel. De épp ezért oly szerethető Shaker Heights szinte minden lakosa.

A regény központi konfliktusa pedig nagyon mélyen emberi, igazán elgondolkodtató. Nehéz egyértelműen állást foglalni, még ha az ember szíve inkább húz is az egyik oldalra, akkor is megérti a másik oldal érveit is valamelyest.