Szinte rögtön egymásba szerettek. Az egyetemen ismerkedtek meg. Körülöttük mindenkinek megvolt a maga baja, kapcsolatok, házasságok mentek tönkre, meddő nők küzdöttek sorsuk ellen körmük szakadtáig, ismerősök betegedtek meg, olykor még egy-egy haláleset is beárnyékolta ideig-óráig a boldogságukat. Nekik viszont sosem kellett szembenézniük hasonló nehézségekkel. A csoporttársaik, a barátaik, a szüleik, de még az idősödő, ám cseppet sem szenilis professzor is csillogó szemmel, mindentudó, cinkos mosollyal bólogatott, ahányszor csak meglátta őket kéz a kézben. Tagadhatatlanul szép pár voltak. Anita karcsú alakjával, végtelen hosszúságú lábaival, örökké zizegő személyiségével kiválóan ellensúlyozta Kristóf kissé mackós alkatát és megingathatatlanul nyugodt természetét.

A diplomaosztó után került sor a felettébb romantikus lánykérésre, és ezután minden korábbinál többször hallották a sóhajszerű, elsuttogott mondatot: „Milyen szerencsések vagytok!” Izgatottan várták a nagy napot, és hallgatták reggeltől estig a rokonokat, ismerősöket, olykor ismeretleneket, hogy bizony nézzenek csak magukra és adjanak hálát a sorsnak.

Az esküvő után Anita szinte rögtön teherbe esett, nagyon jól viselte az állapotát, amikor pedig egy ultrahang vizsgálat során kiderült, hogy két kis élet növekszik benne, alig bírtak a boldogságukkal. Rendkívül könnyen adott életet fiának és lányának, szinte alig érezte a fájdalmakat az örömtől. Kristóf pedig természetesen mindvégig fogta a kezét.

Amikor hazamentek a kórházból, az első héten minden rendben volt. A másodikon kezdődtek csak a furcsa események. A kis Anti nem akart enni, sokat nyűgösködött, és a közös kiságyban mindig a korlátig szorította, olykor meg is rugdalta Agátát. Egy csütörtök délelőttön pedig, amikor anyja pelenkázás közben a szemébe nézett, mintha gonosz csillogást fedezett volna fel benne. Persze rögtön észhez térítette magát, és egész nap bűntudata volt, amiért ilyesmi egyáltalán eszébe jutott. Ám a gondolat nem hagyta nyugodni, más szemmel kezdett nézni a fiára. Megfigyelte, hogy mindig előbb követeli az etetést, mint testvére, a délutáni séta során előbb kell a hintába ültetni, hogy ne legyen órákig tartó hiszti, az esti fürdetésnél előbb kell betenni a kádba, de később lehet csak kivenni, amikor már kezd kellemetlenre hűlni a víz.

Egy éjjel kétségbeesett, fojtott sírásra ébredtek, berohantak a gyerekszobába, és Agáta arcán egy párnát találtak, szinte alig kapott levegőt tőle. Anita felkapta a kislányát, és hosszú órákon át sétált vele, dúdolt neki, mire megnyugodott. Úgy döntött, nem hajlandó arra gondolni. Miközben egyáltalán nem tudott másra gondolni.

Nemsokkal ezután elkövetkezett a később csak úgy aposztrofált nap: „akkor”. A gyerekek a kiságyban játszottak, gőgicséltek, majd hirtelen, egy hatalmas puffanást követően néma csend lett. Agáta a kiságy mellett feküdt, a mai napig nincs magyarázat arra, hogy eshetett ki. Nem mozdult, nem sírt, épphogy csak lélegzett. A mentő mintha évek múlva érkezett volna meg, de a legrosszabb csak ezután következett: hat idegőrlő órán keresztül várakoztak. Amikor az orvos lehajtott fejjel kilépett a műtőből, nem volt szükség szavakra.

A szülők kivörösödött szemmel és kiüresedett szívvel értek haza. Anti még soha nem volt ilyen nyugodt és mosolygós baba, mint aznap este. Anita és Kristóf pedig pontosan aznap este kezdtek el félni a saját gyermeküktől.