Nem szoktam életrajzokat olvasni, sokkal jobban szeretem a fikciós irodalmat. Ezt a könyvet sem valószínű, hogy a kezembe vettem volna, ha nem ez lenne a munkahelyi könyvklub következő olvasmánya. Nehezen kezdtem el, húztam az időt a megvásárlása után, mert bár mindig szimpatikus volt az Obama-házaspár, sosem érdekelt különösebben az életük. Végül belevágtam, és kis túlzással egy ültő helyemben végigolvastam.

Michelle megosztja velünk a teljes élettörténetét a chichagói tetőtéri lakástól a Fehér Házig, kiemelve minden olyan apró részletet, ami szerinte hozzájárult ahhoz, hogy az az erős, laza, érzelmes nő lett belőle, akinek ma ismeri a világ. Gyermekkorából nagynénje zongoraórái a legemlékezetesebbek, melyeknek köszönhetően rengeteget tanult a zenéről és arról, hogy milyen veszélyeket rejt magában, ha teljes mértékben a megszokásokra bízzuk magunkat. Elég egy tökéletes zongora, és máris kész a baj.

Bemutatja a családját, mesél édesapja betegségéről, végigkalauzol minket az egyetemi évein, ügyvédi karrierjén, Barackkal való megismerkedésén, és természetesen megosztja velünk a politikáról alkotott könyörtelen véleményét. Úgy éreztem olvasás közben, mintha ott ülnék vele a teraszon - persze nem a Fehér Ház teraszán -, és csak nekem mesélne, szinte mintha barátnők lennénk.

Ma már úgy gondolom, ez az egyik legfölöslegesebb kérdés, amelyet felnőtt gyereknek feltehet: “Mi leszel, ha nagy leszel?” Mintha a felnőttség lenne a végállomás. Mintha egy adott ponton valamivé válnánk, és ezzel vége is lenne.

Egy lenyűgözően intelligens nő képe rajzolódott ki előttem, aki rendkívül céltudatos és határozott, ám mégis képes alárendelni magát a szeretett férfinak. Persze ehhez kell az is, hogy Obama sosem akart uralkodni rajta, egyenrangú társak a kezdetektől. Már amennyire egyenrangú lehet az ember az Amerikai Egyesült Államok elnökével. Az egyik legcsodálatosabb a könyvben, ahogy Michelle a férjéről ír, sugárzik a soraiból a tisztelet és a szeretet. 

Mindenki sejti, hogy az élet a Fehér Házban nem csak játék és mese. Michelle olyan apró, szinte jelentéktelennek tűnő részleteken keresztül mutatja be az ott töltött nyolc évüket, melyeknek köszönhetően egyértelművé válik, hogy egy igazán nehéz, embert próbáló feladat ott élni, a világ egyik legjobban őrzött emberével (és az aktatáskás pasassal) egy fedél alatt. Mindezek ellenére egy optimista, vidám nő képe rajzolódik ki előttünk, aki soha nem adja fel az elveit, legyen szó a gyermeknevelésről, jótékonykodásról, vagy egy fáradt idős hölgy átöleléséről.

Egy nagyon mélyről indult, nagyon magasra jutott, ám mindvégig rendkívül szerény, de határozott nő képe bontakozott ki előttem. Elképesztően inspiráló az élete, jó érzés volt, hogy egy kicsit a részese lehettem, beengedett a kulisszák mögé. Az utolsó oldal után nehéz volt hazatérni a Fehér Házból.