Az első könyv, amit Austertől olvastam, a 4321 volt. Elvarázsolt a higgadt történetvezetése, az utánozhatatlan hangulat, amit teremtett és persze a remek ötlete, ahogy négy alternatív módon mutatta be ugyanazt a sorsot. A New York trilógiáról is sok jót hallottam, de bevallom, kicsit tartottam tőle, hogy csalódni fogok, mert a 4321 igen csak magasra tette a lécet. Szerencsére alaptalan volt a félelmem.

Három különálló történet, vagy egy nagy történetfüzér, laza regény? Nem tudom, de az biztos, hogy nem akartam abbahagyni az olvasást, már az elején éreztem, hogy úgy lesz kerek a történet és igazi az élmény, ha egy szuszra olvasom el a könyvet. Nem véletlen, hogy Auster ezzel a kötettel vált ismertté, sőt mondhatnom, hogy világhírűvé.

Az első történet főhőse Quinn, az író, aki egy véletlen folytán válik magánnyomozóvá. Tévedésből felbérelik, hogy tartson szemmel egy börtönből szabadult férfit, aki talán meg akarja ölni a fiát. Az Üvegvárosban bolyongva minden bizonytalanná válik, egyre nehezebb követni, hogy mi valóság, mi képzelet, mi az, ami megtörténik és mi marad puszta filozófia. Quinn követi Stillmannt furcsa, értelmetlennek tűnő sétái során, az olvasó pedig Quinnt követi. Néha elhittem, hogy magam is detektívként osonok a főhős után, egy percre sem akartam szem elől téveszteni, ahogy ő sem a feltételezett gyilkost. Egészen különleges hangulatú kisregény ez, mert annak ellenére, hogy a felszínen térképszerű pontossággal kalauzol végig New York utcán, a mélyben filozófiai problémákat boncolgat. Zavaros minden, mégis követhető, egyáltalán nem hihetetlen a történet, sokkal inkább sorsszerű: persze, hogy így kellett történnie.

Egyre múlik az idő. Ismét megtalálja a ritmust, tökéletesebb Blackkel az összhang, mint valaha. Egyúttal felfedezi a helyzet paradox voltát. Minél közelebb érzi magát hozzá, gondolatban annál kevésbé kell vele foglalkoznia. Más szóval, minél jobban belegabalyodik az ügybe, valójában annál szabadabb. Nem, amikor mindenestül benne van, hanem, amikor lélekben leválik róla, süllyed el mocsarában. Amikor kizökken a ritmusból, állandóan szemmel kell tartania, ami pedig rengeteg időt és energiát emészt fel, arról nem is beszélve, hogy valóságos kínlódás. Azokon a napokon viszont, amikor közel érzi magát Blackhez, látszatra már-már független életet élhet.

A Kísértetek egy igazi detektívtörténet, annak minden kliséjével. Hiába tesz meg mindent a szerző, hogy az olvasó a lényegre fókuszáljon, hiába csupaszítja le szereplőit egy-egy jellegzetes vonásig, egyetlen színig, nagyon hamar lelepleződik. Gyorsan rájöttem, hogy Austernek mi a szándéka, hova futtatja ki a történetet, mégis lélegzetvisszafojtva figyeltem, Blue mikor leplezi le White-ot, és vajon kapcsolatba lép-e Blackkel, és ha igen, hogyan. Nem a történet volt a fontos, hanem a módszer, az apró részletek. Igazi krimi ez, ahol aztán minden várakozás ellenére olyat csavar a történeten a szerző, hogy az ember csak kapkodja a fejét és még lélegezni is elfelejt.

A harmadik, A bezárt szoba címet viselő történet az önazonosság és a másikkal való azonosulás kérdéskörét boncolgatja. A narrátor kiadatja gyermekkori barátja, Fanshawe remekműveit, aki eltűnt, talán meg is halt. Mindeközben olyannyira azonosul vele, hogy hiába tudja meg, hogy a szerző életben van, ezzel mit sem törődve tulajdonképpen az ő életét éli.

A három történet, bár külön-külön is teljes mértékben megállja a helyét, mégis együtt alkotnak egységet, kiegészítik egymást. A sztorik között sok kapcsolat nincs, mindössze annyi, hogy Quinnt, aki az első kisregény főhőse, megemlítik az utolsóban is. De mind a három történet New Yorkban, a rejtélyek városában játszódik, hőseik látszólag bűnügyeket derítenek fel, de valójában önmagukat próbálják megtalálni és definiálni. A saját identitásukkal küszködnek. A kötet hangulata egységes, mindvégig borongós, melankolikus, mégis elvarázsol és magával ragad. Auster elrepít a nagyvárosba, ahol szereplőivel együtt kóborolhatunk az utcákon, és közben apránként szedegethetjük fel személyiségünk morzsáit.

 Paul Auster: Paul Auster Official Facebook oldal