Az elmúlt pár évben sok olyan könyvet is elolvastam, amit korábban nem feltétlenül vettem volna a kezembe. Nem azért, mert nem jók, más, nem feltétlenül helyes indokoktól vezérelve. Nem igazán olvastam naplókat, sosem vonzott, kortárs magyar szerzőket pedig elvből nem, ami az egyetemen kötelező stílus, műfaj, kategória volt, azt igyekszem kerülni. Viszont Háy János műveit egy olyan barátnőm ajánlotta, akinek az értékítéletében, ízlésében maximálisan megbízom, ezért úgy döntöttem, megpróbálom. Legyen elég annyi, hogy a Ne haragudj, véletlen volt nem az első és biztos, hogy nem az utolsó könyv Jánostól, amit a kezembe vettem.

Szóval napló, naplóregény, karanténnapló, sőt szükségnapló (a vírusnak még egy új műfajt is köszönhetünk)? Mindegy is, nem a műfaj teszi zseniálissá ezt a rendkívüli érzékenységű, sodró lendületű, felkavaró könyvet. Háy saját bevallása szerint nem tudta, hogy mi lesz a központi téma, miről fog szólni a mű. Felkérésre írta, csak hát picit hosszú lett, így végül könyv formában jelent meg.

Ami egy "egyszerű" naplónak indul, a karantén különleges helyzetére reflektálva, végül egy rendkívül mély és érzékeny, a szerző (narrátor) legbelső fájdalmát, legnagyobb traumáját feltáró lírai vallomássá formálódik. Háy nem akart szándékosan a felesége elvesztéséről írni, bár tudta, hogy egyszer megtörténik, de nem sürgette, nem erőltette. És tessék, itt van, olyan megrendítő és váratlan módon, hogy bármennyire is fáj az olvasónak, lehetetlen abbahagyni, sodor magával az utolsó oldalig. Nem akart az elengedés a könyv témája lenni, egy társ elvesztése olyan fájdalom, trauma, amin nem lehet túl lenni, talán soha.

Megrázó, megdöbbentő pillanat, amikor a könnyed írások, főzések, karanténmindennapok történetei közt megbújva feldereng a veszteség érzése, majd egyre markánsabbá válik, végül ott ülünk Jánossal azon a lehangoló kórházi folyosón.

A megszokott kifinomult stílus, nyelvi bravúrok, magas színvonal. De valami mégis más, több, valami nyomasztó hangulat lengi be a kötetet, mert érezzük, tudjuk, hogy többről van szó, mint egy fiktív történet esetében. Bár Háy szinte minden könyvében felvillannak valós, megtörtént események, életének szilánkjai, de ez más, most - talán először - tényleg betekintést enged életének egy szeletébe. Ráadásul az egyik legfontosabb és legszomorúbb szeletébe.